Az első nap krónikája
A Dunaújvárosi Petőfi Sándor Általános Iskola 21 hetedikes diákja, két kísérőtanárral (Szombat Katalin és Pillár Balázs) és egy felkészült túravezetővel karöltve vágott neki a nagy kalandnak. Bár az indulás 2026. március 23-án hajnali 5-kor még álmos arcokat és némi félhomályt hozott, a buszon hamar úrrá lett az izgalom.
Az út kezdete és az "időutazás"
A békéscsabai sofőrcsere után 8:45-kor léptük át a határt Méhkeréknél. Itt egy különös „időutazásban” is részünk volt: Romániába érve az óráinkat rögtön egy órával előrébb kellett állítanunk. Bár az út nagy részét a busz ablakából figyeltük, olyan ikonikus helyszínek mellett haladtunk el, mint Nagyszalonta (Arany János szülővárosa) vagy a Csinszka-kastély.
Történelem és kilátás: Megálló a Királyhágón és Bánffyhunyadon
Az út első igazi fénypontja a Királyhágó volt. Itt végre kinyújtóztathattuk a lábunkat, miközben túravezetőnktől egy elgondolkodtató előadást hallhattunk az elszakított területek magyarságának sorsáról és az elrománosodás folyamatáról.
Bánffyhunyadon két világ találkozott:
- Megcsodálhattuk a különös, túlcicomázott „cigodákat” (palotákat).
- Látogatást tettünk a református templomban, amelynek falai már a tatárjárás idején is álltak.
- A legbátrabbak felmásztak a templomtoronyba is, ahonnan pazar kilátás nyílt a környékre.
Hosszú menetelés a Piposz tanyáig
A délután folyamán a táj folyamatosan változott: elsuhantunk a Tordai-hasadék és a Szent László-hegy mellett, áthajtottunk Szovátán, Székelyudvarhelyen és Csíkszeredán. A megállókban vicces csapatjátékokat is játszottunk.
Végül, 14 órányi buszozás után, már koromsötétben érkeztünk meg a szállásunkra, a Piposz tanyára. A fáradtságot azonnal elfeledtették velünk a házigazdák.
A vacsora menüje: forró húsleves, laktató rakott krumpli és puha kuglóf – pont az, amire egy átfagyott utazónak szüksége van.
Szállásunk a minden igényt kielégítő Piposz tanyán volt, ami egy varázslatos oázis a hegyek között tágas étteremmel, kandallóval, modern, meleg, gyerekbarát szobákkal. Ablakainkból a havas és fenyvesek borította hegyoldalakat láthattuk, ahol időnként szarvasmarhák legeltek. Érdekesség, hogy az éttermet díszítő hokimezek között egy dunaújvárosi is szerepelt, nem is akármilyen helyen. A szálláshely külön érdekessége, hogy teljesen önfenntartó, tehát Piposz úr, mint helyi termelő tette az asztalunkra azt, amit földjein megtermel vagy tenyészt.
Bár a térerővel meg kellett küzdenünk (csak a tanya bizonyos pontjain volt „vonal”), végül mindenki meg tudta nyugtatni az otthoniakat. Este 10-kor már nem kellett senkit altatni: a csapat álomra hajtotta a fejét, várva a csángóföldi kalandok folytatását.
2. nap: Hó, sár és a "hadiút" meghódítása
A keddi nap nem finomkodott velünk: egy kiadós reggeli után (a gyerekek nagy kedvence: bundás kenyér valamint helyi kolbász, szalámi, sajt, lekvár, zakuszka, zöldségek, tea) ebédcsomagokkal felszerelkezve vágtunk neki a 14 kilométeres gyalogtúrának. Célunk a Szellő-tető volt, utunkat pedig az első szakaszon maga a házigazda, Piposz István egyengette.
Extrém kezdés és medvenyomok
A túra nem „bemelegítéssel” indult: egy hajmeresztően meredek, erdős magaslatot kellett leküzdenünk. Volt itt minden: hó, sár, és helyenként négykézláb mászás, de a Petőfis diákok nem adták fel! Ahogy felértünk a fenyvesekkel borított emelkedő tetejére, az út jegesebbé vált, és bár medvét szerencsére nem láttunk, a friss medvenyomok emlékeztettek minket, hogy ki az úr a Hargitán.
Történelem a hegyen: A Motorsirülő
Megálltunk a titokzatos nevű Motorsirülőnél. Isti elmesélte, hogy a II. világháborúban idáig tudtak feljönni a teherautók (helyi nyelvjárásban: motorok) a hadi ellátmánnyal. Mivel megfordulni nem tudtak, hat erős katonának, vasrudaknak és olajozott malomkerekeknek kellett „megsirülniük” (megfordítaniuk) a járműveket.
- Interaktív történelem: A gyerekek maguk is eljátszhatták a folyamatot.
- Emlékezés: Megnéztük a hét vezér emlékművét is.
Próbára tett türelem és a csúcs meghódítása
Ahogy távolodtunk a tanyától, a csapat tempója szétvált. Túravezetőnk „emberes” iramát nem mindenki bírta, így a társaság három részre szakadt.
Hőstett: Pillár Balázs tanár úr emberfeletti türelemmel és gondoskodással istápolta a lemaradókat, biztosítva, hogy senki ne érezze magát elveszve a vadonban.
A Szellő-tető lábánál egy utolsó, jeges emelkedő várt ránk. Ide már csak a legkitartóbbak kapaszkodtak fel a vezetővel, ahol Szent László kopjafája és a lélegzetelállító panoráma volt a jutalmuk.
Regeneráció és „székfoglaló”
A tanyára 5-6 óra gyaloglás után, fáradtan, „esve-kelve” tértünk vissza. A cipőpucolás és ruhacsere után azonban kiderült: a hetedikesek hihetetlenül gyorsan regenerálódnak! Este hatkor már hatalmas kacagástól volt zajos a ház, ahogy a túravezetőnk egy fergeteges székfoglalós játékkal rázta fel a társaságot.
A vacsora (rizses hús) utáni kötetlen beszélgetések és „szoba-bulik” után este 10-kor mindenki nyugovóra tért – ezúttal valószínűleg senkit nem kellett ringatni.
3. nap: Történelem, könnyek és csángó vendégség
A szerdai napunk ismét tartalmas reggelivel indult (a szokásos hidegtál, meleg ételként rántotta), majd a magyarságtudat és az ezeréves múlt jegyében telt. Olyan helyszíneken jártunk, ahol a történelem nem csupán tananyag, hanem a mindennapok része.
Az ezeréves határ és a vármegyék emlékezete
Gyimesbükkön kezdtük a napot, ahol a felújítás alatt álló Rákóczi-vár bástyái alatt sétáltunk. A Vasúti Őrházban egy ízes beszédű, büszke csángó férfi várt minket, aki szinte életre keltette a múltat: mesélt az ezeréves határról és a pünkösdi szokások fontosságáról.
A mi szalagunk: A szemközti dombon, a 64 vármegye kopjafái között megkerestük sajátunkat, Fejér vármegyét, és büszkén kötöttük fel rá az emlékezés nemzetiszín szalagját.
Borospataka: Időutazás a skanzenben
Ezután a borospataki skanzenben kalandoztunk. A kobaltkék házikók, a vízimalom és a békésen legelésző állatok között megelevenedett a székely ősök életmódja. Olyan volt, mintha megállt volna az idő.
Megrendítő sorsok Csíkszépvízen
Egy sajnálatos esemény – a bükklokai Piposz-pékség leégése – miatt a programunk módosult, de így jutottunk el a Székely Határőr Emlékközpontba. Ez a látogatás az út egyik legmegrendítőbb élményévé vált.
- Profi tárlatvezetés: Olyan érdekfeszítő módon kaptunk képet a székelység hadtörténelméről, hogy a hetedikesek figyelme egy percre sem lankadt.
- Érett hozzáállás: A világháborús sorsokat megismerve többen könnyeinkkel küszködtünk. A tárlatvezető külön kiemelte diákjaink érettségét – tanárként mérhetetlen büszkeséget éreztünk, látva, ahogy tanítványaink szívvel-lélekkel átélik, mit is jelent magyarnak lenni.
Tánc és barátság Kostelekről
Az estét a felhőtlen jókedv aranyozta be. Egy isteni bolognai spagetti után Vaszi Levente (a 2014-es Fölszállott a páva televíziós műsor közönségdíjasa) és kosteleki általános iskolás gyerekek látogattak meg minket a tanyán.
- Megismertük a csángó népviseletet és a különleges hangszereket.
- Tanultunk csángó táncot és népdalt, a lábak pedig maguktól jártak a ritmusra.
- Híd a fiatalok között: Megható volt látni, milyen gyorsan megtalálták a közös hangot a dunaújvárosi és a kosteleki fiatalok. Bízunk benne, hogy a modern technika segítségével ezek a barátságok a határ felett is megmaradnak.
4. nap: Búcsú Erdélytől és a hazatérés
Az utolsó napon a gyerekek kéréseit meghallgatva ismét bundás kenyérrel kezdtük a napot, majd korán, már reggel 7 órakor útnak indultunk, de a szívünk egy darabját ott hagytuk a hegyek között.
Az utolsó falatok és emlékek
Nehéz volt a búcsú: a gyerekek hálásan ölelték meg Bettikét, aki az út során nemcsak isteni ételekkel lakatott jól minket, de valódi otthoni meleget varázsolt körénk. Istitől is elköszöntünk, majd a buszunk kigördült a tanyáról.
Az út során még várt ránk néhány kincs:
- Borvíz kóstoló: megálltunk egy forrásnál, hogy megízleljük a természetes ásványvizet.
- Korondi kerámia: egy helyi termelőt is meglátogathattunk, amikor a Fazekas Házban bepillanthattunk a festés aprólékos folyamatába, és gyönyörű szuvenírekkel pakoltuk meg a táskáinkat.
- Királyi szálak: Erdőszentgyörgyön megcsodáltuk Rhédey Klaudia szobrát a kastély előtt. Megismertük II. Erzsébet brit királynő ükanyjának tragikusan rövid életét, és megtekintettük a szemközti templomot is.
Hosszú út az anyaországig
Ahogy Déva mellett haladtunk el, túravezetőnk mesélt a helyi árvák sorsáról és a magyar nyelvű nevelőcsaládok munkájáról. Érintettük Lippát, majd Arad után elértük a határt.
Nagylaknál ismét megtörtént az időutazás: 17:50 helyett óráinkat visszatekertük 16:50-re, így nyertünk egy órát a hazai földön. Szegeden egy gyors sofőrcsere és egy népszerű gyorséttermi vacsora után vágtunk neki az utolsó szakasznak.
A "Leg"-ek éjszakája
A buszon Balázs bácsi vette át a szót. Megható szavakkal köszönte meg a gyerekeknek a példás magatartást, és vicces, egyedi díjakkal jutalmazta a csapatot. Gazdára találtak a következő címek:
- A legbátrabb és a legkitartóbb
- A legműveltebb
- A legkedvesebb csapattárs
- ...és persze számos más humorosabb kategória, mint pl. a "legfárasztóbb" és "legmorgósabb" elismerések is.
Este 9 órakor gördült be a buszunk az iskola elé. A fáradt, de élményekkel teli gyerekeket a várakozó szülők ölelő karjai fogadták.
Összegzés: Ez a négy nap több volt, mint egy kirándulás. Megtanultuk, mit jelent a kitartás a sárban, az összetartozás a határ túloldalán, és azt, hogy dunaújvárosi petőfisként bárhol a világon megálljuk a helyünket.
Köszönetnyilvánítás: az út nem valósulhatott volna meg Magyarország Kormánya, és a Dunaújvárosi Tankerületi Központ támogatása és segítsége nélkül. Az utazás szervezője a Kárpáteurópa Utazási Iroda volt. Két remek sofőr vigyázott ránk az út során: Gyuri és Zoli. Idegenvezetőnk Amberboy Levente volt, aki hatalmas tapasztalattal és tudással tette érthetőbbé a látottakat. Házigazdáinkról már esett szó, kedvességük nélkül nem sikerült volna ilyen jól ez a pár nap. Természetesen köszönjük a szülőknek is a türelmet és a gyerekek felkészítését a kirándulásra.